Balázs keresztelő

A hétvégén Balázs keresztelőjén voltunk... kicsit fárasztó volt, kicsit hektikus volt, de azért jó volt!

Teszek fel képet is :)
Léna királylány és Maja hercegnő...és az elmaradhatatlan négy-generációs kép!

mea culpa

Hogy május óta nem írtam, erre nem nagyon van magyarázat... hacsak az nem, hogy időm se kedvem se, semmim se volt.
Az USA roadtrip blogon írtam sokat (ez júniusban volt) de ennek oka az, hogy ott nem volt más dolgom... mint beszámolni.

De majd megpróbálom behozni...
(vagy nem)

Mondtam, hogy Lénára rágyógyult a sapija... :D

Léna beszél

Léna beszél, magyaráz, egyre nagyobb lány... elképesztő.

Bencétől eltanulta azt, hogy jó, ahelyett, hogy igen és már tényleg mindent mond. Ilyeneket is, hogy állatkert, játszótér, nem azt mondja, hogy nnnnucci, ahogy Maja mondta a nyuszit, ő ennél sokkal komolyabb: nyúúúú

Amin mindig nevetünk az az, ahogy mondja azt, hogy Duna. Mert ez valahogy úgy hangzik, hogy Dúhnnna, és hozzá olyan fejet vág :) és tudja a hidakat, hogy Lánchíd, és akkor mondja, hogy váááá, meg Szabadság, de nem szabadság híd, csak híd nélkül.
Meg mindenfélét. És énekel...

És vettünk neki a hétvégén egy sapit, azóta le sem veszi a fejéről. Kicsit nagy rá, de ez cseppet sem zavarja :)

Tegnap amíg baletten voltunk addig Léna elbóklászott a kertben.

Maja lelke....

Maja valami elképesztő...
Tegnap két dolgot is mondott, amin könnybe lábadt a szemem

- Anya, aki meghal, az nincs már?
- Nem, sajnos, nincs...
- A szolnoki dédi meghalt, ő már nincs?
- Nincs, már nem tudunk vele többet találkozni, csak gondolunk rá szeretettel.
- Igen, és köszönünk neki fent az égben, hogy szia dédi! Köszönj te is, anya!!!

... alig bírtam kinyögni, hogy szia dédi...
Nem azért mert az én gyerekem, hanem mert gyerek, de mekkora szíve van!


Másik:
Maja egyszercsak megszólal:
- János kórház.
- Hogy jutott ez most eszedbe? - kérdeztem én.
- Ott vették ki az orrmandulámat. - mondja ő.
- Jó, de miről jutott eszedbe?
- Onnan, hogy a lelkemben van...

Hát igen, erről beszéltem, hogy lehet hogy valami érte, és azért emlékszik erre...

Háromgyerekes állatkertezés

Szombaton a nagy pihenés helyett állatkertezést ígértünk a csemetéknek, és ezt persze már nem lehet visszaszívni, ami egyszer elhangzik, az már kötelező. Ezért kell roppantmód vigyázni a fagyi, csoki, állatkert, uszoda szavakkal... :D

Gábor mondta, hogy vigyük el Bencét is, biztos örülne neki. Volt némi kavarás, hogy ne vigyük, mert jöhetnek haza a kórházból, de addigra már Bence rákészült, és aztán végül mégis bent kellett maradniuk. Úgyhogy még jó is volt, hogy elvittük és minden nagyon szuper volt.

Az idő klassz volt, béreltünk kis húzogatós kocsit, mert ha elfáradnak, akkor kibírhatatlanok, főle hárman.  Nagyon jól bírták amúgy, cukik voltak, Bencét is már minden érdekli, leginkább a szisszek (kígyók) nyűgözték le, alig lehetett kivontatni a hüllőházból. Utána meg tömték magukba a perecet, és a játszótéren töltöttük az idő másik nagy részét. Léna a kacsákért van oda, meg a perecért természetesen :)

Utána pedig ebédeltünk anyunál és megint elment a szombat :)
Hát ez már csak így van.... a hétvégén lefáradunk, aztán hétközben kéne pihenni.

Balázs megszületett

És hip-hip-hurrá, ma délután 14 óra 51-kor megszületett Fábián Balázs Márk, 55 cm-vel, 4040g-mal. Voltunk bent nála délután a kórházban és nagyon cuki, szuszogó csomagocska, édes baba.

Léna teljesen be volt pánikolva, mivel Balázs aludt és ezért mi suttogva beszéltünk, ráadásul Adri a császár miatt feküdt az ágyban és nem kelt fel, na ettől Léna teljesen megijedt és befúrta a fejét a nyakamba.




Szóval édes picike baba, Adri azt mondta, hogy nem volt olyan vészes a szülés, jól sikerült a műtét, nem fájt a dereka sem, a feje sem.

a műtét utóhatásai

Az még csak hagyján, hogy kaptunk egy listányi tennivalót és egy listányi ennivalót, amit Maja tehet és ehet. Leginkább tiltólistaként lehetne nevesíteni a bizonyos listát, mert tele volt azzal, hogy a gyerek nem futhat, ugrálhat, nem kiabálhat, kerülni kell a hisztit és nem ehet pirosat, barnát, keményet, morzsásat, meleget, fűszereset. Ezekből rájöttem egy nap alatt, hogy Maja semmi mást nem csinál napi szinten mint olyat, amit nem szabad mandulaműtét után, csak piros szinűt vagy barna színűt szeret enni, de ha nem is, akkor is legalább kakaós vagy kekszes vagy morzsálódós legyen...

Szóval a műtét utáni egy hét azért nem volt egyszerű, folyton visszafogni Maját, meg lehűteni, hogy ne szaladjon, ne ugráljon, ne kiabáljon, ne nevessen hagosan.
Persze egy felnőttnek tök nagy pihenés az, ha fekszik és nem csinál semmit, de egy gyerek az azzal pihen, ha rohanhat és ordíthat és féktelekedhet... hát remek.
Klári volt otthon Majával, meg elment Lénáért is, úgyhogy nagyon nagy segítség volt - nem tudom hogy oldottuk volna meg...

Következő héten visszamentünk a dokihoz és csütörtöktől már mehettünk oviba Majával.

Igazából a megpróbáltatások ekkor kezdődtek csak igazán, mert bár már enni lehetett mindent, és szaladhatott is, meg lehetett már ordítani is... de a kis lelkét eléggé megviselte a műtét. Nagyon rosszul aludt éjjelente, nem akart elaludni, ki tudja mitől félt, mitől ijedt meg. Valaki azt mesélte, hogy ő tisztán emlékszik arra, hogy a mandulaműtétjénél leszíjazták és hogy mennyire félt, pedig elvileg akkor már aludt.
A Rácz pedig azt mesélte, hogy ő felnőttként emlékezett vissza arra, hogy milyen víziói voltak, amikor gyerekként megműtötték... halálfejek, meg ilyenek...

Ráadásul Maja elkezdett bepisilni az oviban, de nem ám úgy, hogy elindult volna a wcre, hanem ült a padon és egyszercsak bepisilt. Amikor ez egy héten belül harmadszor fordult elő, akkor kezdtünk aggódni... :(
És amikor ez három egymás utáni éjjel is előfordult, akkor aztán meg már nagyon idegesek voltunk.

Tudtuk, hogy nem szabad rá haragudni, de fel sem kel, amikor pisilnie kellett, csak ébren ült az ágyában és odapisilt... és nem értettük... és haragudtam rá, de ettől haragudtam magamra is... és nem tudtuk mit csináljunk.

Aztán úgy döntöttünk, hogy nem foglalkozunk vele, ha bepisil, akkor is a mi Majánk... és éjjel inkább klivittem pisilni és úgy nem pisilt be, és ezt megcsináltuk egy héten át, két héten át, és nem pisilt be. És ettől megnyugodott és abbahagyta a bepisilést, szerencsére. Mostanra már szerencsére felkel éjszaka, és nappal sincs vele gond.
Pont most állapítottuk meg, hogy talán kezd rendbe jönni...

Remélem legalábbis....

Mandulaműtét

Majának a múlt héten mandulaműtétje volt, és minden jól sikerült és minden rendben van, de azért elmesélem az aggodalmaimat, hogy ha már rég elfelejtettem, akkor legyen, ami megőrzi mégis.

Kezdődött azzal, hogy vérvételre mentünk előző héten, ami előtt elmeséltem Majának, hogy a vérvétel hasznos és nem nagyon fáj, de kicsit igen, és muszáj, és különben is egy csomó csokit kap, ha jól viselkedik. Ezzel nem is volt gond, mert okos lány Maja, de sajnos nem igazán tudta elképzelni, hogy mit jelent az, hogy fáj. Ami nem is baj igazából... miért is kéne tudnia... örülünk, ha nincs semmi baja.

A vérvétel viszont nem egy jó dolog, ez kétségtelen, és egy gyerek elég nehezen vehető rá arra, hogy tartsa oda a kezét, amikor bele akarnak döfni egy tűt. És fájt neki, és sírt. És én is vele sírtam, mert bár semmi baja nincs hálistennek, de ezt akkor nem így éreztem....

Az utána következő héten elfelejtette a vérvételt, és nem volt semmi gondja, főleg, hogy otthon volt és azt csinálhatott amit csak akart.

Viszont közeledett a műtét időpontja, és bár ezt Maja nem tudta, én egyre idegesebb és feszültebb lettem, rettegve minden elképzelhető és elképzelhetetlen fejleménytől. Úgy bántam Majával, mint a hímes tojással, mint aki utoljára látja. Rettenetes érzés volt....

Igen, tudom, és akkor is tudtam valahol a lelkem legmélyén, hogy nem lehet baja és minden rendben lesz, de az ember félelmei sohasem racionálisak... és különben is, ki tudja. Senki se garantál semmit, nekem kell aláírni a papírt, hogy vállalom a felelősséget...

Hétfőn reggel fél nyolcra bementünk a kórházba és Maja kifejezetten vidám volt, és semmi baja nem volt. Kitöltöttünk minden papírt és aláírtunk mindent (szívszorulva). Reggel kilencig nem történt semmi, csak vártuk, hogy bemehessünk a doktornőhöz, hogy megvizsgálják. Ebben nem lett volna baj, ha Maja nem mondja el ezerszer, hogy ő éhes és nagyon szomjas.... Bementünk, megvizsgálták, és az altatóorvos mondta, hogy akkor betennének a kezébe egy branült (ez a hivatalos neve, nem kanül, hanem branül) és majd abba kapná meg az altatófolyadékot, és a kezemben tud elaludni. Hát persze, jó...
Viszont arra nem számítottam, hogy Maja küzdeni fog ellene és ordítani fog torkaszakadtából... érthető módon, de akkor is váratlanul ért. Megintcsak vele zokogtam. kapott egy csomó kinderjátékot meg matricát, de nagyon haragudott rám, ami szintén teljességgel érthető... én voltam az, aki őt ebbe az egészbe belevitte, fel sem készítettem rá, és különben is azt ígértem, hogy nem fog fájni... és ehhez képes fájt, és ő éhes is és szomjas is. És a pokolba kívántam az egészet, és visszacsináltam volna, de állítólag a nehezén túl voltunk.

Felmentünk az osztályra, kaptunk egy szobát, Maja átöltözött pizsibe és vártuk, hogy legyen valami.
 
Szerencsére volt velünk a szobában egy kisfiú (Benedek), aki szintén műtétre várt, és Majával egész jól elrajzolgattak és játszottak. Fél egykor volt a műtét, és jöttek fel értünk, hogy mehetünk. Levittem maját ölben és mondtam neki, hogy most kap egy kis folyadékot a kezébe, de nem fog fájni, csak el fog tőle aludni. Szóltak előre, hogy úgy fogjam, hogy erősen tartom, mert dőlni fog. Ezt nem értettem teljesen meg, egészen addig, amíg be nem adták neki a folyadékot, ami csípett és fájt és Maja sírt, és elaludt a kezemben, de úgy, hogy egy pillanat alatt kiment belőle az erő. A legrosszabb élményem volt, amit valaha átéltem. Olyan élettelen lett a kis teste, hogy elsírtam magam. Azt hiszem sosem volt hosszabb 30 percem, pedig tudtam, hogy nem lehet baja, de akkor is végig idegeskedtem, rágtam a körmöm...

Amikor készen voltak felhozták a szobába és ott aludt egészen sokat. Édes bogár. Utána már nem volt olyan vészes, amikor láttuk, hogy minden OK, és jól sikerült, akkor azért megnyugodtunk.

Én vele szolidaritottam és nem ettem nem ittam egész nap, mert milyen szülő az, aki jóllakva, nem szomjasan azt mondja a gyerekének, hogy hát sajnos te nem ehetsz és nem ihatsz.


Négy körül ehetett krumplipürét és aztán szegénykém annyira éhes volt, hogy 6 szelet kenyeret megevett vajjal. Az éjszakánk elég nyugtalan volt, leginkább a branül miatt, de azért túléltük. Én nem aludtam szinte semmit, de azt legalább rosszul. Mert elmondták, hogy nem alhat háton, mert lefolyhat a torkára valami váladék, amitől megfulladhat. Na ettől aztán nem volt nyugalmam nekem sem.

Másnap reggel hazaengedtek minket és ekkor következtek csak az utóhatások...

Veszteségek :(

Múlt szerdán este meghalt a szolnoki dédi. Rosszul lett, kórházba vitték és nem tudtak már rajta segíteni. 80 éves volt, sokat élt, szépen élt... és az ember mégis nagyon szomorú, és értetlen... azt sem tudjuk mit mondhatnánk egymásnak, hogy beszéljünk róla...

Pedig akit szeretünk és elveszítjük, arra gondolni kell, arról beszélni kell. Emlékezni kell rá, emlegetni kell a közös dolgokat, jóérzéssel, szeretettel.
Mostanában Maját foglalkoztatja az élet-halál kérdés amúgy is. Az oviban valamelyik ovis társa azt mondta neki, hogy az emberek szépen lassan megöregszenek és meghalnak. Azóta Maja aggódik, többször kérdezte már tőlem, hogy "anya, te már öreg vagy?", "anya, a Nagyika már öreg?" "akkor te nem fogsz még meghalni?"
Nem tudom mi járhat a kis fejében, nem tudom, hogyan próbálja ezt feldolgozni, mert nem érti még, azt tudom... dehát mi sem értjük... egy felnőtt sem tudja felfogni.
És a Bodza kutya is meghalt... sok-sok apró baja volt. És nem tudom, hogy mit mondjak róla Majának. Mert Léna is imádta Bodzát, de ő még nem fog rá emlékezni, mint ahogy maja sem emlékszik Abigélre, pedig találkozott vele, csak pici volt még nagyon.

Szóval nagyon szomorú hetünk volt... remélem már csak jobb lehet.

Minden jó, de néha mégis rossz

Maja köhécsel és megint panaszkodnak rá az oviban. Az a baj, hogy ez olyankor szokott lenni, amikor már kicsit beteg és nyűgösebb, és nem találja a helyét. Ilyenkor az óvónéni nem megbírkózik vele, hanem panaszkodik. Ami egyrészt érthető (mert ott van másik húsz gyerek) másrészt meg halálra bosszant, mert basszus, azért van ott, hogy a felmerülő dolgokat kezelje.
Szóval most látom rajta, hogy nincs teljesen jól, de annyi dolgom van a héten, hogy nem tudom megoldani.

Léna jól van, bár hétvégén úgy tűnt, hogy nem jól lesz... de most mégis Maja van rosszabbul. Ma balettre sem ment, mert annyit köhögött.

A fontos dolgok kb rendben vannak... és csak egy kicsit vagyok elszomorodva a munka miatt.

Néha úgy érzem, hogy semmi értelme nincsen, hogy nem kapok lehetőséget, nem megyek sehova... nem becsülnek meg... most ez egy ilyen időszak.
Sajnos több ilyen van, mint eufórikus jaj-de-klassz-minden...

De legalább az egyik idegesítő munkahelyi elemről (gameboy) tudom, hogy ki van iktatva, csak idő kérdése, hogy meddig marad... csak reméljük, hogy utána nem rosszabb lesz, hanem jobb...

Ja, ésm újra kellett csinálni a leadership videómat, mert nem lett jó a hang... azóta koplalok ezerrel... rettenetesen nézek ki rajta. És a többiek azt mondják, hogy dehogyis, tök jó... ezek szerint nem a kamera torzít, hanem ilyen vagyok élőben... pfff remek

Bosszantó

Vannak a fontos dolgok, és vannak a kevésbé fontosak.

A fontosak a gyerekek, akik most épp betegek mindketten. Lénával kezdve, aki egész héten nem ment bölcsibe, aztán Majával folytatva a sort, akit viszont szerdától nem vittük. Mivel Éva néni addigra már két napja mondogatta, hogy nem kéne hozni...
Anyu is beteg - de bevállalta őket szerda-csütre. Kedden én voltam itthon, hétfőn meg anyu volt Lénával.
Remélem kicsit jobb lesz a helyzet, ha véget ér a tél, mert nagyon rossz, hogy folyton valamelyiknek folyik az orra, köhög vagy lázas.

Anyu is nyugíjas lesz, Klári is - csak megoldódik valahogy...

Ennyit a fontos dolgokról. A többi pedig a munka, és minden, ami ezzel jár.
Azt gondolom, hogy a belerázódás nem volt nagyon vészes. Mondjuk egyszerűbb úgy belerázódni, ha sok a dolog, de azért mostanra már alakul.
Szeretnék igazán segítségére lenni azoknak, akikkel dolgozom - szóval nem irányítani őket, meg főnökösködni, hanem motiválni meg képezni stb.

Nyilván van jópár dolog, ami bosszantó. Van a kicsit bosszantó, és a nagyon idegesítő, meg vannak a kifejezetten frusztráló emberek-momentumok. Ezeken próbálok felülkerekedni, még nem bírtam kitalálni a stratégiát, hogy pontosan hogyan, úgyhogy egyelőre improvizálok, néha konfrontálódom, néha hallgatok - egyik sem jó...

Sajnos a blog túl nyilvános, ahhoz, hogy neveket soroljak és valószíűleg évek múlva erre nem fogok emlékezni... de akkor nem is fontos.

fél bejegyzés

Talán van 3 percem (he mégsem, akkor nagyon rövid lesz a bejegyzés), hogy jelentkezzek.

Léna másfél napig bírta a bölcsit, kedden du 1-kor telefonált Kriszti néni, hogy belázasodott és kiütések vannak rajta. Gábor ment érte és rögtön vitte is a dokihoz, vírusos torokgyulladás, amit szerintem a bölcsiundor váltott ki... A kiütései persze elmúltak addigra, mire az orvoshoz értek, így nem tudták megnézni, de a csalánkiütés elég egyértelmű...

ennyi időm volt


pffff

Új év, új feladatok

Túl vagyunk a 2010-en is, elképesztő-hihetetlen-lenyűgöző.
Fáradt is vagyok, kicsit tanácstalan is.

Ma jöttem először dolgozni, úgy élesben.
Reggel 6-kor keltem, hajszárítás, smink, öltözés, utána ébresztő a lányoknak, aztán Maját vittem az oviba, persze a százkilós ovis-zsákkal együtt... Aztán Lénát a bölcsibe, százkilós bölcsiscuccokkal együtt.
Utána még haza, átöltözés, magamhoz vettem a gépemet meg a táskámat és uccu...

Idebent minden olyan fura... kicsit unatkozom is, kicsit tanácstalan is vagyok, semmi sem olyan mint régen, de majdcsak kialakul...

Majd sztem lesz időm, úgyhogy update-elem a blogot... egyszercsak - mondjuk holnap...