Semmi se elég jó

Mindig csak a lányokról írok, ami rendben is van, hiszen az életem majdnem csak róluk szól. Legalábbis velük töltöm a legtöbb időt jelenleg és az ő változásaik mozgatnak engem is. De közben meg ott van az, hogy vagyok én is...

És néha (most például) úgy érzem, hogy semmi se elég jó. Nem tudom, hogy mit is szeretnék, hogy más legyen, de ahelyett, hogy örülnék annak, ami nekem/nekünk van, el-elkap az elégedetlenkedés, hogy ez is jó lenne, meg az is.
Félreértés elkerülése végett, nem kifejezetten anyagiakról szólva, bár az is közrejátszik. Például nagyon jól megvagyunk itthon, de mégis valahogy van hogy visszavágyom dolgozni. Ma voltam bent, és rájöttem, hogy hiányzik az a fajta felelősség, tevékenység, ami ott van. Az, hogy az ember racionálisan érveljen és észérvekkel oldjon meg egy konfliktust. Hogy ne trükközni kelljen egy vívmány eléréséhez. Hogy ne azt várjam, hogy Gábor mikor jön haza, és veszi már át a két gyereket. Ami egyébként meg nem feltétlenül elvárható, mert ő is dolgozik és fáradt.

Annyi mindent szeretnék elérni, megvalósítani, és közben meg amikor elhatározom magam (pl hogy megírom végre a mesekönyvet Majának és majd egyszer ki is fogják adni) akkor egyszercsak jön valami, amitől úgy gondolom, hogy na jó, amint lehet, visszamegyek dolgozni, mert anyagilag is milyen jó lenne, meg én kellek oda, de közben meg azon töprengek, hogy oda menjek-e vissza, vagy máshol jobban megfizetnének-e. És ezeken nem is kéne most gondolkodnom, csak élvezni, hogy Léna pici még és örülni annak, hogy még egy évig nem kell munkába mennem minden reggel a bölcsi-ovi után, nem kell megoldanom, hogy ki hozza el a gyerekeket, ki vigyáz rájuk, ha betegek...

Mi a baj velem? Miért nem tetszik az, ami van?
A múlt héten még kábé "ünnepelt meseíró"akartam lenni, ma meg megint siker-account? Eh, nem vagyok normális... szerintem ez valami tavaszi depresszió, úgyhogy beveszek valami vitamint, hátha csak a tavaszi fáradtság... pfff