Eltelt egy hónap, 31 nap, és van egy Majánk. Nagyon hihetetlen és közben meg olyan, mintha mindig is velünk lett volna. Nagyon sok minden történt, amiről hellyel közzel beszámolok - ha éppen van időm, nem vagyok halál fáradt vagy nem éppen valami hú de fontos fordítást csinálok - abból van a pénz ugye...
Úgy gondoltam, hogy minden hónapban írnék egy pár sort arról, hogy hogyan éltük meg az elmúlt hónapot, most éppen a legelsőt, mi minden történt, mik a mérföldkövek... nem a napi történéseket, hanem az általános impressziókat.
Volt egy nagyon könnyű, nagyon szép, nagyon gyors szülésünk, amiről csak jóra és szépre emlékszem, kivéve, hogy marhára fájt, de legalább nem volt császár. Nem tudom, hogy az ember emlékszik-e fájdalomra, de én azonnal elfelejtettem... és úgy éreztem, hogy azonnal bevállalnék még egy szülést...
Hihetetlen, ahogy az idő telik, hiszen most már egy hónapos, még csak egy hónapos... de amikor szombat délben feküdtem a kórházi szobában és néztem Maját a kis rácsos tolható ágyban akkor az járt a fejemben, hogymár egy napos, még csak egy napos... ez innentől már így lesz... fura...
Az is fura, hogy hogyan változnak az izgalmak, aggodalmak napi szinten... mindig van olyan, ami miatt lehet stresszelni, a kórházban a sárgaság leküzdése miatt aggódtam, meg amiatt, hogy úristen, most mi lesz... nem tudtam aludni sem... aztán hazajöttünk, jött a légzésfigyelős két téves riasztás... aztán... hogy van-e elég tejem, lesz-e elég ennivalója... áh, folyton van valami...
Legutóbb az éjjel-nem-alszunk-helyette-inkább-nappal... és a sírókúra...
Ha csak egy szót kéne mondanom az első hónapra... nem tudnék... minden játszik... és minden nagyon szélsőségesen...rettentő boldog - fáradt - elkeseredett - eufórikus vagyok, voltam...
Nagyon sokat sírtam, elkeseredéstől, örömtől, fáradtságtól és sose voltam még ennyire büszke és ennyire tanácstalan, ha sír
Rájöttem arra is, hogy mindent meg kell tanulni (pelenkázás, szoptatás, de még a babakocsi tolást is - folyton ide-oda megy), hogy önbizalom kell - sok-sok önbizalom...
Megkell küzdenem azzal is, hogy én a háttérbe szorulok, kit érdekel, hogy mi van velem, senki nem velem foglalkozik (talán csak gábor és anyu)
Hogy mi volt a legszebb? látni, ahogy megszületett, ahogy felsírt, ahogy kinyitotta a szemét először... tudni, hogy egészséges, hogy mozog mindene, hallani a bókokat, hogy milyen gyönyörű, nézni ahogy alszik, fogni a pici kezét
A legnehezebb? sírni hallani, nem felvenni tudatosan, elviselni a lelkifurdalást, hogy rossz anya vagyok... nem tudni neki eleget enni adni... felkelni az átsírt éjszakák után és végigcsinálni a napot... türelmesnek lenni...
És mit tanultam meg? hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy azt én akarom - itt most más irányít...
Ami még szép, az a nagyszülőket látni... azt hogy mennyire szeretik, hogy mennyire odavannak érte... és hogy őket is hogy megfiatalítja egy ilyen picurka...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése