Kezdődött azzal, hogy vérvételre mentünk előző héten, ami előtt elmeséltem Majának, hogy a vérvétel hasznos és nem nagyon fáj, de kicsit igen, és muszáj, és különben is egy csomó csokit kap, ha jól viselkedik. Ezzel nem is volt gond, mert okos lány Maja, de sajnos nem igazán tudta elképzelni, hogy mit jelent az, hogy fáj. Ami nem is baj igazából... miért is kéne tudnia... örülünk, ha nincs semmi baja.
A vérvétel viszont nem egy jó dolog, ez kétségtelen, és egy gyerek elég nehezen vehető rá arra, hogy tartsa oda a kezét, amikor bele akarnak döfni egy tűt. És fájt neki, és sírt. És én is vele sírtam, mert bár semmi baja nincs hálistennek, de ezt akkor nem így éreztem....
Az utána következő héten elfelejtette a vérvételt, és nem volt semmi gondja, főleg, hogy otthon volt és azt csinálhatott amit csak akart.
Viszont közeledett a műtét időpontja, és bár ezt Maja nem tudta, én egyre idegesebb és feszültebb lettem, rettegve minden elképzelhető és elképzelhetetlen fejleménytől. Úgy bántam Majával, mint a hímes tojással, mint aki utoljára látja. Rettenetes érzés volt....
Igen, tudom, és akkor is tudtam valahol a lelkem legmélyén, hogy nem lehet baja és minden rendben lesz, de az ember félelmei sohasem racionálisak... és különben is, ki tudja. Senki se garantál semmit, nekem kell aláírni a papírt, hogy vállalom a felelősséget...
Hétfőn reggel fél nyolcra bementünk a kórházba és Maja kifejezetten vidám volt, és semmi baja nem volt. Kitöltöttünk minden papírt és aláírtunk mindent (szívszorulva). Reggel kilencig nem történt semmi, csak vártuk, hogy bemehessünk a doktornőhöz, hogy megvizsgálják. Ebben nem lett volna baj, ha Maja nem mondja el ezerszer, hogy ő éhes és nagyon szomjas.... Bementünk, megvizsgálták, és az altatóorvos mondta, hogy akkor betennének a kezébe egy branült (ez a hivatalos neve, nem kanül, hanem branül) és majd abba kapná meg az altatófolyadékot, és a kezemben tud elaludni. Hát persze, jó...
Viszont arra nem számítottam, hogy Maja küzdeni fog ellene és ordítani fog torkaszakadtából... érthető módon, de akkor is váratlanul ért. Megintcsak vele zokogtam. kapott egy csomó kinderjátékot meg matricát, de nagyon haragudott rám, ami szintén teljességgel érthető... én voltam az, aki őt ebbe az egészbe belevitte, fel sem készítettem rá, és különben is azt ígértem, hogy nem fog fájni... és ehhez képes fájt, és ő éhes is és szomjas is. És a pokolba kívántam az egészet, és visszacsináltam volna, de állítólag a nehezén túl voltunk.
Felmentünk az osztályra, kaptunk egy szobát, Maja átöltözött pizsibe és vártuk, hogy legyen valami.
Szerencsére volt velünk a szobában egy kisfiú (Benedek), aki szintén műtétre várt, és Majával egész jól elrajzolgattak és játszottak. Fél egykor volt a műtét, és jöttek fel értünk, hogy mehetünk. Levittem maját ölben és mondtam neki, hogy most kap egy kis folyadékot a kezébe, de nem fog fájni, csak el fog tőle aludni. Szóltak előre, hogy úgy fogjam, hogy erősen tartom, mert dőlni fog. Ezt nem értettem teljesen meg, egészen addig, amíg be nem adták neki a folyadékot, ami csípett és fájt és Maja sírt, és elaludt a kezemben, de úgy, hogy egy pillanat alatt kiment belőle az erő. A legrosszabb élményem volt, amit valaha átéltem. Olyan élettelen lett a kis teste, hogy elsírtam magam. Azt hiszem sosem volt hosszabb 30 percem, pedig tudtam, hogy nem lehet baja, de akkor is végig idegeskedtem, rágtam a körmöm...
Amikor készen voltak felhozták a szobába és ott aludt egészen sokat. Édes bogár. Utána már nem volt olyan vészes, amikor láttuk, hogy minden OK, és jól sikerült, akkor azért megnyugodtunk.
Én vele szolidaritottam és nem ettem nem ittam egész nap, mert milyen szülő az, aki jóllakva, nem szomjasan azt mondja a gyerekének, hogy hát sajnos te nem ehetsz és nem ihatsz.
Négy körül ehetett krumplipürét és aztán szegénykém annyira éhes volt, hogy 6 szelet kenyeret megevett vajjal. Az éjszakánk elég nyugtalan volt, leginkább a branül miatt, de azért túléltük. Én nem aludtam szinte semmit, de azt legalább rosszul. Mert elmondták, hogy nem alhat háton, mert lefolyhat a torkára valami váladék, amitől megfulladhat. Na ettől aztán nem volt nyugalmam nekem sem.
Másnap reggel hazaengedtek minket és ekkor következtek csak az utóhatások...
